Tudunk-e garanciát vállalni jövőbeli érzéseinkre? Szabad-e kellő önismeret és tájékozódás nélkül kockázatos helyzetbe hozni magunkat? Hogyan fordíthatunk javunkra egy látszólag reménytelenül kiszolgáltatott és aszimmetrikus viszonyt?
Ezekre kérdésekre is frappáns választ ad egy régi kedvencem, az alábbi székely népmese.
HARAGSZIK-E, GAZD’ URAM?
Volt egyszer egy szegény ember. Három fia volt, kettő derék, ügyibevaló legény, a harmadik olyan ,,tedd el, elő se vedd” legény.
Azt mondja egyszer a legidősebb legény:
– Hallja-e, apó, én elmegyek szolgálatot keresni, s ha hazajövök, egy véka pénzt hozok magammal!
A szegény ember bizony egy szóval se mondta, hogy ne menjen, s a legény el is indult szerencsét próbálni. Ment, mendegélt hegyen-völgyön át, beállított egy gazdag emberhez, s beszegődött annál szolgának.
De a szerződésbe azt íratta, hogy egy esztendő leteltével fizessen a gazda neki egy véka pénzt, s amelyikük az esztendő leforgása alatt megharagszik, a másik lecsippenthesse az orra hegyit. Az esztendő kakukkszóig tartott.
A gazda először is cséplésbe állította a legényt, s csépeltette, hogy a nyelvét is kivetette belé, de mikor az evés ideje megjött, csak nem hívta enni. Két-három napig csak csépelt, csépelt a legény éhen, szomjan, de már ekkor kikelt a béketűrésből, s azt mondta:
– Hát gazduram, miféle ember kend, hogy még enni sem ad a cselédjének?
– Talán bizony haragszol? – kérdezte a gazda.
– Már hogy az istennek az égő haragjába ne haragudnék!
– No bizony, ha haragszol, akkor mutasd is ide az orrodat! – mondta a gazda.
Mit tehetett a szegény legény, szegény feje, oda kellett tartania az orrát, a gazda pedig megvágta a hegyit, s a legénynek pénz nélkül, orrhegy nélkül kellett hazamennie.
Hej, elbeszéli otthon nagy szomorúan, hogy mi történt vele, de meg is járta!
– No, csak megállj – mondta a második legény -, most már én megyek el ahhoz a gazdához, majd elhozom én a pénzt is meg a gazda orrahegyit is!
El is ment a második legény, de pontosan úgy járt, mint a bátyja. Neki is, mint a bátyjának, pénz nélkül, orrhegy nélkül kellett hazamennie.
Azt mondja most a legkisebb legény:
– Már most én megyek el, hátha jobban járok, mint ti!
No bezzeg lett erre szörnyűséges kacagás! Eleget mondták neki: maradj itthon, te szerencsétlen! Nem használt semmit, a legkisebb legény útnak eredt. Beszegődött a gazdához, éppen olyan megállapodással, mint a bátyjai.
Ahogy beállt a szolgálatba, a gazda mindjárt csépeltetni kezdett vele, de enni bizony nem hívta sem első nap, sem második nap. A legény csak hümmögött magában, de nem szólt semmit, hanem kimért este, reggel két véka gabonát, s azért a szomszédban mindig adtak enni. Így tartott ez két álló hétig. Egyszer csak azt kérdi a gazda:
– Hé, legény, hát te csak csépelsz mindig, s aztán sohasem eszel?
– Dehogynem, gazduram – feleli a legény -, van itt gabona elég, istennek hála, adnak azért ételt is, ha kell!
– Úgy-e?!
– Talán bizon haragszik, gazduram?
– Dehogy haragszom, dehogy haragszom – feleli a gazda -, eszem ágában sincs haragudni!
Másnap vasárnap volt, a cséplést félbehagyták. A gazda s a felesége elment a templomba, s azt mondták a legénynek, hogy amíg ők odalesznek, jól főzze meg az ételt, s tegyen a fazékba petrezselymet.
A legény egyet gondol, s a gazda drágalátos kutyáját, akit Petrezselyemnek hívtak, belenyomta a fazékba.
Jönnek haza a templomból, s az asszony mindjárt a kutyát szólítja, mert erősen szerette. De bizony hiába kiabált, hogy: Petrezselyem, ne! – Petrezselyem nem jött elő.
– Már miért kiabál annyit, asszonyom, mikor megparancsolta, hogy a Petrezselymet a fazékba tegyem?!
No hiszen, lett erre szörnyű patália, sírás-rívás! A legény kérdi a gazdát:
– Talán bizony haragszik gazduram?
– Dehogy haragszom, dehogy haragszom – felelt a gazda -, eszem ágában sincs – pedig a nyelvét is rágta nagy mérgében.
Másnap a gazda és a felesége elment lakodalomba, s meghagyták a legénynek, hogy dolgozzék ő is azt, amit a szomszédok.
No, éppen jót parancsoltak! A szomszéd gazda éppen akkor szedte le házáról a régi zsindelyt, hogy újjal fedje. A legény is fogja magát, s mind egy szálig leveri a zsindelyt gazdája vadonatúj fedelű házáról.
Hazajönnek a lakodalomból, s kérdi a gazda:
– Hát te, mit csináltál, te?
– Mit csináltam volna, ha azt nem, amit a szomszéd? Talán bizony haragszik, gazduram?
– Dehogy haragszom, dehogy haragszom, eszem ágában sincs – feleli a gazda.
Aj, mérgelődött a gazda magában, nem tudta, mit csináljon ezzel a bolond legénnyel. Este összebeszélt a feleségével, hogy adjanak valami olyan dolgot, amit nem tud elvégezni, s aztán kergessék el. Mindjárt be is hívatja a legényt, s azt mondja neki:
– Hallod-e, reggelre olyan ösvényt csinálj a házam ajtajától a pajtáig, hogy egyik lábammal keményre, a másikkal lágyra lépjek, különben elkergetlek!
Kimegy a legény, gondol erre is, arra is, egyszer csak bemegy a juhakolba, ott száz juhnak összeköti a lábát, s az egyiket hasra, a másikat hátra fektetve, elkészíti az ösvényt.
Látja reggel a gazda az élő ösvényt, hallja a szörnyű bégetést, rákiált a legényre:
– Mit csináltál megint, te?
– Olyan ösvényt, amilyent gazduram parancsolt – felelt a legény. – Talán bizony haragszik, gazduram?
– Dehogy haragszom, dehogy haragszom, eszembe se jut haragudni!
Azt mondja este az asszony:
– No, hallja-e, csinálnunk kell valamit ezzel a legénnyel, mert ha nem, mindenünkből kiforgat! Reggel felülök a körtefára, kakukkolok, mint egy kakukk, kend pedig hívja be azt a bolondot, s mondja meg neki, hogy kitelt az esztendő, fizesse ki a bérét, hadd menjen innen isten hírével!
Reggel az asszony csakugyan fel is ült a körtefára, s elkezdett kakukkolni. A gazda behívja a legényt, kifizeti a bérét, s azt mondja neki:
– Hallod-e, legény, megszólalt a kakukk, most már mehetsz isten hírével!
Azt mondja erre a legény:
– Hát bizony én el is megyek, gazduram, csak még előbb meg szeretném nézni a kakukkot, mert ilyen madarat még sohasem láttam!
Azzal elmegy a körtefához, s azt olyan istenigazából megrázza, hogy a kakukk egyszeriben leesett az asszony képében. Haj, volt sikoltozás, kiabálás, jajgatás! Az asszony nagyot nyekkent estében. De most már a gazda sem tudta visszatartani a mérgét, s azt mondta:
– No, te ilyen-olyan gazember! A búzámat eladtad, a drága jó kutyámat megfőzted, a házamról a zsindelyt leverted, száz juhomat megnyomorgattad, s most a feleségem háta is odavan, eltakarodj az én életemből!
– Talán bizony haragszik, gazduram? – kérdi a legény.
– Hogyne haragudnék, te istentelen!
– No hát akkor nyújtsa ide az orrahegyit, hadd nyisszentsem le!
Mit volt, mit tenni, odanyújtotta az orrát a gazda.
Azt mondja most a legény:
– No, most, ha azt akarja, hogy elmenjek, adja ide a két bátyám orrahegyit is!
A gazda odaadta, csakhogy megmeneküljön tőle.
Hazament a legkisebb legény nagy vígan a véka pénzzel s a bátyjai orrhegyeivel. Otthon aztán odanyomta mindkettőnek az orravégéhez, s úgy odaforrtak abban a minutumban, mintha le se vágták volna onnét soha. De bezzeg volt öröm, nagy dínom-dánom! Nagy örömükben még a gazda orrát is visszavitték, szépen visszaforrasztották, kibékültek, s még máig is élnek, ha meg nem haltak.
(Mese: Benedek Elek: Székely népmesék; Fotó: MTI – Veres Nándor)