A Napszem-mítosz az ókori egyiptomi mitológia egyik legősibb témája, amiről – az Ozírisz-mítosszal ellentétben – nem maradt fent egy, az egész történetet teljesen egységbe gyúró alkotás. A mítosz számos eleme megjelenik már a Piramisszövegek ősi rituáléiban, számtalan utalás van rá későbbi vallási szövegekben, és több részletét ismerjük a még élő pogány egyiptomi kultúra legkésőbbi korszakában, a római korban írt templomfeliratokról és papiruszokról is.
A Napszem-mítosz rengeteg, fontos részletekben is eltérő, regionális változatban létezett, amelyek egymással is kombinálódnak, így a történetvonalát csak vázlatosan, rengeteg elágazással lehet megrajzolni.
Úgy tartják, hogy réges-régen egy hatalmas istennő fékezhetetlen haragra gerjedt, és eltávozott Egyiptomból. Elhagyta a Delta-vidék buja mocsarait, átvágott a kanyargó Nílusi-völgy pálmaligetein, áthatolt zuhatagokon és sziklákon, és a kopár pusztaságokon át végül eljutott Núbia legtávolabbi szegletébe, ahol fekete bőrű emberek és különös lények élnek.
Ki volt ez a hatalmas istennő?
Egyiptom különböző templomaiban ezt sokféleképpen mesélték. Egyesek Tefnutnak, mások Hathornak nevezték őt, máshol Szahmetnek, de lehetett Mut is. Számtalan formája ellenére azonban közös vonás, hogy ő volt a Napisten lánya, annak jobb szeme.
Arról, hogy mi okozta az istennő haragját és fájdalmát, csak homályosan fogalmaznak a szövegek. Annyi bizonyos, hogy valaki valamilyen fertelmes bűnt, erőszakot követett el ellene.
Utalások vannak arra, hogy valamelyik sötét istenség, leginkább Széth, követhetett el erőszakot rajta, de más változatok még rettenetesebb dolgokról beszélnek. Ezekben a forrásokban saját apja, vagy akár saját fia, a földisten, Geb az erőszak elkövetője.
Az erőszakkal és az istennő távozásával felborult a világ rendje. Elmaradt a Nílus éltető áradása, az ország terméketlenné vált, a növények nem nőttek, az állatok nem párosodtak, és az emberek sem szaporodtak, hanem leverten bolyongtak az országban.
Ahogy egy, a római korban írt szöveg fogalmaz az istennőhöz szólva:
„A királyok és a föld nagyjai gyászolnak téged, (…) nem tudnak nyugalomban leülni, mert trónjaikat lerombolták, mióta elhagytad Egyiptomot. Az öröm veled együtt távozott, a mámor véget ért és feledésbe merült. (…) Egyiptom-szerte gonosz viszály van a nagyok és a kicsik között. Egyiptom bánatosan fekszik lábaid előtt, nincs ünnepnap a templomaidban. (…) A nők és férfiak arca szomorú, a szép asszonyok mosolytalanul sétálnak az utcán.”
Az istenek végül követet indítottak az eltávozott istennő után, hogy megbékítsék, és visszahívják őt Egyiptomba. Azt, hogy ki volt a követ, szintén sok formában mesélték a különböző templomokban. Egyesek szerint Tefnut testvére és férje, Su volt az, máshol Onuriszról beszélnek, de sokan úgy tartják, hogy Thot, az írás és a tudás istene indult útnak, hogy egy pávián alakjában keresse meg a haragos Napszemet.
Thot hosszasan győzködte Tefnutot a visszatérésre. Mesékkel és régi történetekkel igyekezett megbékíteni az istennő szívét, ami nem volt veszélytelen dolog, hiszen ő, ahogy a fent már idézett papirusz fogalmaz: „Dühös nőstényoroszlánná változott, akinek isteni ereje volt széltében és hosszában is. Megrázta sörényét, és bundája tüzesen füstölt. Háta vérvörössé változott, arca úgy ragyogott, mint a napkorong, szeme lángként perzselt, tekintete tűzként égett, lángokat szórt, mint a déli nap és körülötte minden izzott.
Mindenki félt hatalmától, a sivatag porrá omlott, amikor megmozdította a farkát, a homok felemelkedett, amikor kivillantotta a fogait, a sivatag lángokat vetett, amikor kipattintotta karmait. A tüskés bokrok is kiszáradtak, amikor orrlyukai füstöt okádtak (…). Hatalmas ordítást hallatott hangja teljes erejével. A sivatag kinyitotta a száját, a kő beszélt a homokhoz, a dombok két órán át remegtek.”
Thotnak végül sikerült rábeszélni az oroszlánistennőt a visszatérésre, és hosszú út után megérkeztek Egyiptomba.
A vérengző istennő itt egy hűvös vízi tóban megfürödve visszanyerte békés alakját, az istenek és az emberek ünnepeltek, és az országba pedig visszatért a termékenység.
Egyiptom templomaiban ennek a visszatérésnek az emlékére minden évben megrendezték a visszatért istennő ünnepét, amit a „Részegség ünnepeként” is ismerünk. Ezen alkalommal az emberek összegyűltek, éjszakába nyúlóan ettek, ittak és más testi örömöknek is hódoltak, majd – a források szerint – hajnalra részeg álomba merültek. Úgy tartják, hogy napfelkeltekor a zenészek hangos dob- és csörgőszóval ébresztették az elszunnyadt híveket, akik a másnaposságtól meggyötörve, a felkelő Nap fényében látni vélték az oroszlán alakú istennőt.
A mítosz egyes változatai szerint nem volt zökkenőmentes a visszatérő Napszem találkozása apjával, a Napistennel, ő ugyanis az időközben új szemet növesztett. Emiatt aztán a Napszem végül Ré homlokára kerül hatalmas és félelmetes védőkígyóként, ureusz formájában, és onnan védelmezi az istenek királyát.
(Feldolgozta: Lassányi Gábor)
