A hálász és az ifrit története, avagy mesét csak tiszta forrásból

Hosszú éveken át foglakoztatott egy mese az Ezeregyéjszakából. Még gyerekkoromban olvastam először Rónay György-féle „Az Ezeregyéjszaka legszebb meséi”-ben a Halász és az ifrit történetét.

A halálos veszedelemtől furfangos csellel megmenekülő öreg halász sokáig benne volt az ötödikes általános iskolai irodalom tananyagban is, ugyanebben a változatban.

A Rónay-féle változatban a halász a történet végén örökre a tenger fenekére süllyeszti az életére törő hatalmas ifritet és pusztán csak megmenti a saját életét.

Valahogy mindig azt éreztem, hogy a mese így nem érhet véget, de sokáig mégsem néztem utána az eredeti, teljes szövegnek. Aztán pár éve, az egyik karantén idején végül „szembe jött velem” az eredeti történet Prileszky Csilla teljes Ezeregyéjszaka fordításban.

Mesét csak teljes változatban érdemes olvasni!

——

A halász és az ifrit (a teljes változat)

Volt egyszer egy öreg halász, feleségével és három fiával éldegélt, és nem mondhatni, hogy fölvetette volna őket a jómód. Ez az öreg halász valamiért még kora ifjúságában megfogadta, hogy napjában csak négyszer veti ki a hálóját, s amit egyszer megfogadott, azt egész életében híven meg is tartotta. Napjában négyszer halászott hát, s éppen csak annyit fogott, amennyi otthon a konyhára kellett, meg néhanapján még egy kevéskét a piacra, hogy kenyeret, ruhát, miegymást vehessen maguknak.

Nos, egy délelőtt szokása szerint megint kiballagott a partra, letette a kosarát, kivetette a hálóját, s várta, hogy megrezdüljön a kötél, jelezze a halakat. A háló egy idő múlva elmerült, az öreg halász megpróbálta volna kifelé húzogatni, de mozdítani se bírta, olyan nehéz volt. Ej – gondolta magában -, még utóbb valami cápa akadt bele! Levetkezett, begázolt a vízbe, nekiállt vállával tolni kifelé azt a nehéz valamit, ami a hálóban volt. Végre kitolta, kivonszolta; hát egy döglött szamár volt benne.

Elbúsult a halász, hogy kárba ment az ideje is, a munkája is; s egy döglött szamárral csak nem állíthat be az éhes családhoz. Pihent egyet, aztán újra kivetette a hálót. Megint megvárta, míg a háló elmerül, aztán megint húzni kezdte; megint nehéz volt, megint be kellett gázolni miatta a vízbe, és küszködni vele, hogy kivontassa. Most meg egy nagy, rozsdás fazék volt benne, színig iszappal.

− Ó, keserves világ! − jajdult föl a halász, s állt neki harmadszor is a halászatnak. Mit szaporítsam a szót: most is ugyanúgy járt, mint az előbb, csakhogy mostse döglött szamarat, se rozsdás fazekat nem fogott, hanem egy halom diribdarab cserepet, üveget, faroncsot.

„Nagy baj, nagy baj” – dünnyögte magában, s mert napjában csak négyszer vetette ki a hálót, elkövetkezett a negyedik, az utolsó halászat, s ha most sem fog semmit, bizony nem tudta, mivel fognak aznap jóllakni.

Fohászkodott egyet, nézte, hogyan merül el a háló, aztán még egyet fohászkodott, s húzni kezdte kifelé. Azaz csak húzta volna, mert a háló elakadt valamiben a víz alatt. Gázolhatott be érte újra. Húzogatta, ráncigálta; végre, nagy nehezen boldogult is vele, hát most meg egy rézpalackot lelt benne. Örülni ugyan nem örült neki, de azt gondolta, hogy a döglött szamárnál, rozsdás fazéknál, csip-csup cserépnél mégis jobb, ezt legalább eladhatja az ócskapiacon, kap érte kenyérrevalót. Illetve előbb megnézi, nincs-e benne valami, s ha van, ami megéri, azt megtartja magának, a többit meg eladja. Addig mesterkedett hát, míg meg nem lazította a palack kupakját; meglazította, aztán vigyázva leszedte, és szájával lefelé rázni kezdte a palackot, kijön-e belőle valami.

Először nem jött semmi, aztán füst jött ki, szétterjedt a földön, majd nyúlni kezdett, föl a magasba, hajladozott, formálódott, nagy kerek feje, vasvillaforma karja-keze, iromba árboclába lett, s ott állt az öreg halász előtt egy ifrit.

Szegény öreg, azt sem tudta, hová legyen rémületében. Az ifrit meg lenézett rá a magasból, és így szólt hozzá:

− Örvendezzél, halász, mert jó hírt mondok neked.

− Mi az a jó hír, dicsőséges és hatalmas szellem? − rebegte a szerencsétlen halász.

− Az, hogy tüstént meg kell halnod, de magad választhatod meg, hogyan pusztítsalak ki a világból.

− Ó, jaj − kesergett a halász − ez hát a jótett jutalma? Kihalásztalak a tengerből, kiszabadítottalak a palackból, és te hálából meg akarsz ölni érte? Legalább
tudnám, mit vétettem ellened!

Azt mondta az ifrit: − Kár itt siránkozni: amit mondtam, megmondtam. De ha mindenáron tudni kívánod, mielőtt megöllek, hogy miért öllek meg, nem bánom, arra még ráérünk, hogy elmondjam neked.

− Ó, kegyes ifrit, igazán szép tőled, hogy ilyen nagy irgalmasságot gyakorolsz velem – hálálkodott a szegény halász, s azt gondolta, legalább ennyivel is tovább él, s hátha közben történik valami, ami menekvésére szolgál.

− Jól van – mondta az ifrit. – Hát figyelj a szavamra. Ezernyolcszáz esztendővel ezelőtt, a nagy Salamon király idejében, addig jártam-keltem ennek a királynak az országában, míg egyért s másért meg nem haragudott rám, és ellenemnem küldte nagy sereggel a legügyesebb vezírjét. Ez a vezír csellel elfogott, a király elé hurcolt, a király meg, mivel bizonyos károkért nem akartam elégtételt szolgáltatni neki, előhozatta ezt a rézpalackot, belezárt, ólomkupakot csináltatott a palackra, és bedobatott a tengerbe.

Száz évig ültem a palackban a tengerfenéken, s egyre azon töprengtem, hogyan szabadulhatnék ki. De mert erre semmi utat s módot nem tudtam kieszelni, azt mondtam magamban a századik év végén: „Aki engem kiszabadít innét, annak jutalmul adom a föld valamennyi kincsét.” S vártam megint négyszáz esztendőt. Hiába vártam, nem jött senki. Akkor azt mondtam: „Aki engem kiszabadít innét, annak teljesítem három kívánságát.”

S vártam megint sok száz évet, de nem jött senki. Ekkor aztán mérhetetlen haragra keltem, és föltettem magamban, hogy aki engem kiszabadít innét, azt azon nyomban megölöm, de előbb megengedem neki, hogy ő maga válassza meg, miként öljem meg. Sokáig most sem jött senki; hanem aztán végül jöttél te, és kiszabadítottál. Most már tudod a dolgot, egy-kettő, válassz hát, ne teketóriázzunk sokat!

Szegény halásznak alaposan inába szállott a bátorsága. Könyörögni kezdett a félelmetes ifritnek, legyen kegyelmes hozzá, s ha már jutalmat nem ad neki, amiért kiszabadította, legalább a puszta életét hagyja meg.

− Nem elég jutalom neked, hogy magad választhatod meg, milyen halállal halj meg? − mondta az ifrit haragosan.

− Jutalom, jutalom, kétségkívül tisztes jutalom − siránkozott a halász −, s a magamfajta szegény ember nem is méltó ekkora jutalomra. Éppen elég lenne nekem, ha ezt a nyomorúságos életemet nem kellene tovább hurcolnom, enni adnom a családomnak, törődnöm a feleségemmel, nevelnem a három fiamat – s mindezt csak azért sorolta, hogy időt nyerjen, s magában erősen gondolkodott közben, hogyan nyerhetne egérutat.

− Bizony, a három fiamat is föl kellene nevelnem; és ha most hazamennék, és elmondanám nekik, hogy mi történt velem, és hogy hal helyett rézpalackot halásztam, s abban a rézpalackban egy ifritet találtam, mind a három fiam elkezdene teli torokból nevetni, a feleségem meg azt mondaná: „Ej, ej, öregem, ha már csak loptad a napot, s egy árva halat sem fogtál, legalább ne bolondozzál velünk, mert vagy bolondozol velünk, vagy megháborodott az elméd, hisz azt, amit összevissza locsogsz-fecsegsz, ugyan el nem hiszi senki!”

− Mit? – kérdezte az ifrit. − Mit nem hisz senki?

− Azt, hogy egy ekkora hatalmas ifrit, amilyen te vagy, beleférne egy ilyen hitvány rézpalackba. S én sem hinném, ha saját szememmel nem láttam volna, sőt láttam ugyan a saját szememmel, mégsem hiszem, mert lehet, hogy csak káprázat volt, vagy csak éhemben álmodtam az egészet.

− Ó, te bolond halász – nevetett föl harsogva az ifrit -, hát azt sem hiszed, amita saját szemeddel látsz?

− Nem én! – csóválta fejét a halász. – Mondom, hogy csak álmodtam az imént, és józan ember csak azt hiszi el, amit ébren lát.

− És most ébren vagy? – kérdezte az ifrit.

− Igen, − felelte a halász − most azt hiszem, hogy ébren vagyok.

− Hát akkor ide nézz! – mondta az ifrit , s elkezdett hajlongani, tekerőzni, visszaváltozni füstté. Először a feje tűnt el, aztán a villás karja, aztán az árboclába: már csak nagy, égig érő füstoszlop volt, aztán ez a füst is lassan zsugorodni kezdett, lelapult a földre, közeledett a palack szájához, s lassan-lassan becsúszott a palackba, mint valami füstből való kígyó.

Mikor egészen bent volt, és már nem volt kint belőle egy pamacsra való füst sem, a halász fölkapta a kupakot, és rácsavarta a palackra.

− Mit csinálsz, te halász? – kérdezte bent a palackban az ifrit. − Csavard le rögtön azt a kupakot, különben nem bírok kijönni!

− Nem is akarom én, hogy kigyere! – mondta a halász. − Ha ezernyolcszáz esztendeig kibírtad odabent, kibírod a következő ezernyolcig is. És nem mondhatod, hogy nem bánok veled irgalmasan. Mert én megmentettem az életedet, és te hálából meg akartál ölni érte. Én viszont nem öllek meg téged, amiért a vesztemre törtél, hanem csak visszateszlek oda, ahová való vagy: a tenger mélységes fenekére. S nehogy valaki boldogtalan még egyszer kihalásszon, elhíresztelem szerte a környéken, hogy errefelé megromlott a víz, megszöktek a halak belőle, s aki itt kiveti a hálóját, egyebet se fog, mint döglött szamarat, rozsdás fazekat meg diribdarab cserepet.

Az ifrit végül így szólt: − Bocsáss el! Ez a férfias erény órája, én szövetségre lépek veled, nem teszek ellenedre soha, és segítségedre leszek, ha rászorulsz!

A halász végül egyezséget kötött vele, hogy ha szabadon bocsátja, nem lesz ártalmára, hanem csak szépet és jót cselekszik vele. Miután a szavát vette és megeskette a hatalmas Isten nevére, kinyitotta a palackot.

Az edényből füst áradt ki ismét gomolyogva, mígnem kitódult mind és újra hatalmas ifrit lett belőle. Az ifrit a palackot egy rúgással a tengerbe röpítette. A halász ezt látva ijedtében a ruhájába vizelt és biztosra vette pusztulását. Aztán összeszedte bátorságát és így szólt:

− Ó, ifrit, te szövetséget kötöttél velem és esküvel fogadtad Isten előtt, hogy nem törsz ellenemre! Teljesítsed hát az egyezséget, hogy Isten ne törjön ellened!

− Ó, halász, kövess engem!

Elindult hát a halász az ifrit nyomában és elhagyták a város szélét, felhágtak egy hegyre, majd leszálltak egy széles pusztaságba, ahol egy tó terült eléjük. Az ifrit belegázolt a közepibe és megparancsolta a halásznak, hogy vesse ki a hálóját. A halász ahogy a belenézett a tóba, színes halakat látott: fehéret, pirosat, kéket és sárgát. Igen elcsodálkozott ezen és bemerítette a hálóját, majd kihúzta. Négy halat talált benne, mindegyik más-más színű volt. Mikor meglátta ezt örvendezett, az ifrit azonban így szólt hozzá:

− Menj ezekkel a szultánhoz és ajánld fel őket neki! Ő majd ad neked annyit, hogy többet nem látsz szükséget. Ez idő tájt nem adhatok neked mást, mivelhogy ezernyolcszáz esztendőn át kuksoltam a tenger fenekén és nem láttam a világ forgását rég óta. Ne halássz azonban ebben a tóban csak naponta egyszer!

Az ifrit ezután búcsút vett, dobbantott, meghasadt a lába alatt a föld, és elnyelte. A halász pedig visszatért a városába, felvitte a halakat a szultán udvarába, ahol az uralkodó elámult a halak különlegességén. Megparancsolta, hogy azonnal fizessenek 400 dínárt a szegény halásznak. A halász azt sem tudta, hogy ébren van-e, vagy álmodik, de a pénzből bőségesen bevásárolt a családjának és tudta, hogy többé már nem szenvednek semmiben hiányt életük végig.

(Ezeregyéjszaka, Rónay György és Prileszky Csilla fordításának felhasználásával)